Nagyétű volt Josivara. Szerette a halféléket, habzsolta az édességet, élt-halt töltött gombócokért, mindenféle csemegékért.
Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a potrohát, hogy még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az erdei úton, egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy békát kapott volt el és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt a gyomra, hogy öklömnyire dagadt meg tőle.
Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott, mintha keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy bokorhoz, lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott nőtt volt a kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy nyalakodik a bokrok közt, egyszerre csak lohadozni kezd a duzzadtsága s egy-kettőre úgy elsímul, mintha sose lett volna benne béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a kígyó, elégülten néz szét, még a nagyétűre is rápislog és eltűnik a bokrok közt.
Josivara csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán. Soha ilyet, mióta a világ.
– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon könnyítenék, hogyha teleettem magam, – tanakodik a pocakos, s már látja maga előtt a tele tányér gombócokat, ínyes-ízes falatokat.
Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s lohol vele visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja neki:
– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt együnk, falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.
– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én győzök, pukkadásig ám mérkőzzünk.
Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen dangót, olyan dangót, rizzsel bélelt kibidangót. Ravaszul hunyorít a nagyétű és úgy gyűri befelé a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna. Puffadoz a potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett tartania.
– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán megint hozzákezdhetünk.
Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.
Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne lássa valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy nyalogatja. Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja, ameddig csak szusszal bírja.
Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy újra hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak nem mozdul a pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a mozdulatlanra, hát majd odalett a nagy rémülettől.
Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha az maradt meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy gombóc, s ahová csak odanézett, mindenütt a dangó-gombóc.
Az esett meg a szegénnyel, Josivara bendőjével, hogy a fűnek szörnyű mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak jó, a nedűje annak való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét széjjelmarja, elemészti, elsorvasztja.
